Linkek

plasztikai sebészet

plasztikai sebészet árak

plasztikai sebészet fórum

plasztika kupon

Ezen az oldalon a plasztika sebészetről az elérhető legtöbb információt megtalálod.

A plasztikai sebészet története

A plasztika szó eredete a görög "plastikos" szó, amely formázást, alakítást jelent. Magának a
"plasztikai sebészet" kifejezésnek a használata egyébként a 19. századi Carl Ferdinand von
Graefe nevéhez köthető, de az igazi gyökereket először az ókorban kell keresnünk.
Már az ókori Egyiptomban is foglalkoztak kezdetleges szinten plasztikai sebészettel, mintegy
4000 évvel ezelőtt, így a sebészet e területének gyökerei ide köthetők. A piramisok hazájában
az ilyen jellegű beavatkozásokat főleg a társadalom legfelsőbb rétegeinek tagjain végezték
(így a fáraókon is), mivel itt mindig is nagy hangsúlyt helyeztek az esztétikus megjelenésre.
Az ún. Ebers papirusz tájékoztatása szerint az egyiptomi sebészekre egyaránt jellemző volt a
nagy  tudás   és   a   sokoldalúság.   Egy  másik   fontos   történeti   forrás,   az   Edwin   Smidt-féle
sebészpapirusz tanúsága szerint már Kr.e. 1600 körül voltak kezdetleges orrtörést és állkapocs
ízületet helyreállító "plasztikai műtétek".
Kr. e. 600-ban az észak-indiai Susruta doktor "Samhita" címet viselő, szanszkrit nyelven
íródott   enciklopédiájában   részletesen   leírja   a   helyreállító   beavatkozás   technikáját,   a
különböző diagnózisokat és gyógymódokat. Például igen sűrűn előfordult a homlok bőrének
felhasználása   azon   bűnözők   esetében,   akiknél   a   büntetés   a   fülcimpa   vagy   az   orr
megcsonkítása volt.
Később a Római Birodalomban Aulus Cornelius Celsus doktor egyik művében részletesen
leírja a megcsonkított fül, ajkak és orr helyreállításának technikáit, amelyek hasonlítanak az
Indiában bevett gyakorlatra.
A 15. századig nem történt előrelépés a plasztikai eljárásokban, ekkortól azonban finomodtak
a varratszedési technikák, a különféle beavatkozások pedig egyre minimálisabb vágásokkal
történtek. A plasztika egyik leghíresebb úttörője a XVI. században élt Gaspare Tagliacozzi
volt, aki Bolognában bőrátültetéssel foglalkozott    az orrplasztikát a karból vett bőrből
hajtotta végre.
A plasztikai sebészet fellendülésének következő hulláma már az újkorhoz köthető. Az altatás
és a fertőzések gátlásának kezdetleges bevezetése a "plasztika ősatyja" néven emlegetett
Johann Friedrich Dieffenbach nevéhez kötődik, akinek köszönhetően a kockázati tényezők
nagymértékben csökkentek. Az első sikeres bőrátültetés pedig a brit sebész, Astley Cooper
nevéhez fűződik, aki 1817-ben egy hüvelykujj amputáció alatt vetette be az új technikát. Az
első amerikai plasztikai beavatkozást 1827-ben John Peter Mettauer végezte el a saját maga
által tervezett műszerekkel.
Az első világháborúban már tömegesen alkalmaztak plasztikai beavatkozásokat a háborús
sérülteken, ebből a szempontból két személyt kell megemlíteni. Harold Gillies az arcon
végzett helyreállítási lehetőségekre fókuszált, ugyanis ekkor a megtorzult emberek túlélését, a
társadalmi   elvárások   miatt,   egyedül   az   egész   életen   át   tartó   maszk   viselése   jellemezte.
Korábbi diákja és unokatestvére, Archibald McIndoe pedig a királyi légierő égési sérültjein
segített.
A XX. században az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan először a rekonstrukciós
(helyreállító)   plasztikai   sebészet   született   meg,   ami   egyúttal   esztétikai   eredménnyel   is
párosult. Az esztétikai beavatkozások mára önálló sebészeti ággá fejlődtek, így a plasztikának
két fő ágát szokás megkülönböztetni: a rekonstrukciós műtétek csoportját (például baleseti
vagy égési sérülések korrekciója) és az ún. esztétikai plasztikai sebészeti beavatkozásokat.
Döntő különbség a helyreállító operációkhoz képest, hogy ezekben az esetekben teljesen
egészséges egyének a megjelenésük javítása érdekében kérik a műtéti korrekciót.
Az első szilikonbeültetés kezdetei az 1890-es évekig nyúlnak vissza, Robert Gersuny osztrák
orvos   paraffin-injenkciós   technikával   végzett   mellnagyobbító   beavatkozást.  Az   1930-as
években azután már általános volt a fenékből kimetszett zsírszövetek mellbe ültetése, de az
eljárás sikertelensége miatt a ’40-es évekre ez a módszer kiment a divatból. Érdekesség, hogy
a szilikon-injekciókkal végzett mellkorrekció a második világháború során, Japánban kezdték
alkalmazni   az   amerikai   katonáknak   felkínálkozó   prostituáltak   körében,   majd   rohamosan
elterjedt az Egyesült Államokban is.
Az USA-ban az 1950-es évekre a szilikon-injekció mellett különböző szintetikus anyagokból
is  készültek implantátumok: poli-vinilből, nejlonból, poliuretánból, üvegből,  elefántcsont
golyókból, gyapjúból, szarvasmarhaporcból, sőt még teflonból is. Az orvostörténetileg is
fontos   áttörést  1961-ben  a Thomas   Cronin  és  Frank  Gerow   által  kifejlesztett  új   típusú
implantátumok   hozták,   melyek   testbarát,   gumiból   készült   tasakba   töltött,   megfelelő
mennyiségű, zselészerű szilikonból készültek. Ezek jelentős fejlődésen mentek keresztül.
A második generáció (1970-es évek) "héja" már vékonyabb volt és a belsejében lévő zselé is
folyékonyabb volt, de ez számos esetben könnyebben ki is szakadt, peres eljárások sorát
indítva ezzel. A harmadik és negyedik generációs implantátumok éppen ezért már számos
fejlesztésen mentek keresztül: anyaguk sokkal elasztikusabb és erősebb, a benne lévő zselé
pedig sokkal sűrűbb lett. Az 1990-es évek közepétől Európában elterjedt ötödik generációs
implantátumok   forma-tartó,   összetartó,   ám   a   korábbiaknál   kevésbé   szilárd   zselét
tartalmaznak, amely esetében nagymértékben csökkent a sérülés és elmozdulás veszélye.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a szilikon mellett a steril sóoldattal töltött implantátum
is igen népszerű mind a mai napig, ennek egyébként első alkalmazása a francia H. G. Arion
nevéhez fűződik és 1965-től használják a plasztikai sebészetben.